1916. április 15-én a Stancomb Wills tagjai elérték az Elefánt-sziget partját, majd néhány perccel később a többiek is meglátták a partot. Célt értek, megcsinálták. A legénység boldogságban úszott, hogy végre, 16 hónap után szilárd talajt éreznek a lábuk alatt. A Főnök nem szállt ki a James Cairdból, hanem várta a többiek megérkezését, utolsóként szállt partra. A legénység teljesítette ezt az emberfeletti feladatot, de milyen áron?
“Ragyogó napsütés világította meg az arcokat, és nem lehetett olyan arcot látni, amelyen ne hagyott volna nyomot a megtett csónakút a félelmetes tengeren. Néhányuknak megfagyott a kéz- és lábfeje, mások balesetekben elvesztették néhány fogukat; mind elképesztően sápadtak voltak, többen félrebeszéltek és egyesek nem érezték sérüléseiket, így fagyott végtagokkal estek keltek a csónakokból kifelé jövet. Szánalmas képet festettünk: e sorok leírása több órát vett igénybe, mert részben az én agyam is elvesztette az irányítást a testem felett.” – Macklin, hajóorvos.
A csónakból kiszállva a fiatal Rickinson (gépész) azonnal megtántorodott és beleesett a jéghideg vízbe. A McIlroy húzta ki, majd kollégájával – Macklin hajóorvos - együtt a partra húzták. A szíve megállt, miközben görcsös rángások uralták testét. A két orvos ruhagombóc segítségével a gépész mellkasát ütötték ütemesen, hogy térjen vissza beléje az élet. A Főnök és Wild azonnal levették a felsőiket a zord időjárás közben, és azokból egy nagy zsákot készítettek, amibe magukat és Rickinsont tekerték, miután szíve súlyos keringési zavarokkal, és szinte kitapinthatatlanul, de újra elindult: így melegítették fel társukat. Rickinson egy nap pihenés után talpra tudott állni, de nagyon gyenge és bizonytalan maradt. Ő is azon csapattagok közé tartozott, akik sokkal többet vállaltak fizikailag, mint a amit bírtak: mindkét karjában részleges izomszakadások keletkeztek, míg derekában számos ideg és porc egyszerűen teljesen elroncsolódott: állapította meg McIlroy később. Az evezés során a saját csónakjában Rickinson volt az, aki folyamatosan növelte a csapásszámot, versenyeztetve a hajókat. Nagy árat fizetett érte, de túlélte. Valóban nagy árat fizetett érte? Mi történik, ha nem erőlteti a fiatal gépész a versenyt és a sietséget?
Hubert T. Hudson (navigációs tiszt) nem volt képes kiszállni a csónakból: a jégmezőn lévő táborban (egy hónappal ezelőtt) ráesett egy sátorvas, ami megszúrta csípőjét. A sérülés következtében csípőjén a partra szálláskor egy focilabda mérető tályog volt. A többiek az Elefánt-sziget felé azt hitték, hogy idegösszeomlást kapott, mert folyamatosan kifejezetten közönséges kocsmadalokat énekelt becsukott szemmel. Valójában azonban hatalmas kínokat élt át:a fertőzés miatt lebénultak a lábai. Nem volt hajlandó elmondani társainak a sérülését, félve attól, hogy nem hagyják evezni. Társai őrültnek tartották, míg a Főnök egyszerűen csak az este folyamán ágya mellé ült, és erősen megfogta kezét: “Köszönjük, jelenleg mást nem tehetünk! Köszönöm! Maga egy hős, és én pedig büszke vagyok, hogy hősökkel küzdhetek.”
Blackborrow (aki potyautasként került az Endurance-ra) is szenvedett. Lábfeje teljesen megfagyott, mert csizmáját kimarta a só, de nem vette észre, hogy napok óta jéghideg sós vízben ázik lába. A partraszállás után két nappal McIlroy nagy adag dohányt adott az ifjú matróznak, majd pedig egy nadrágszíjat a szájába, hogy harapjon rá: minden lábujját amputálta a bal lábán.
Lionel Greenstreet - első tiszt
Greenstreetnek is komoly fájdalmai voltak. A háborgó tengeren elvesztette kesztyűjét, és egy rongyot tekert kezére és az evezőre, azonban keze odafagyott az evezőhöz. A partraszállás utáni harmadik napon már nem tudta ujjait és csuklóját mozgatni. Ord-Lees saját hasához és hátához szorította az első tiszt végtagjait, hogy fájdalmait enyhítse és esetleg megmentse azokat. Sikerrel járt: Greenstreet ujjai lebénultak, azonban nem kellett amputálni őket.
A szakács – Charles J. Green - a partot elérve azonnal nekilátott főzni, hiszen a csapat több napja csupán kétszersültet és silány konzerveket evett. Felmászott egy sziklára, a tűzhelyet felállította, és eszeveszett barbársággal fogdosta a fókákat össze, majd puszta kézzel öldöste őket le. A legénység egyes tagjai azt hitték, hogy Green megőrült, hiszen eddig mindig finom és hűvös úriemberként viselkedett. Mielőtt az elejtett fókákat kizsigerelte volna, egyszerűen összecsuklott, és elaludt. Macklin lehúzta az alvó szakácsot a szikláról, majd betette Shackleton sátrába.
Mindenki elkezdett aludni a nagyon szedett-vedett, de szilárd táborban, miközben Wild és a Főnök észrevette a magas vízállás nyomait, ami azt jelentette, hogy sokáig nem maradhatnak itt, mert elönti őket a víz. A földnyelvet – ahol partot értek – vastagon borította a pingvinguanó és rendszeresen hóviharok tépázták. Az Elefánt-sziget büdös, vizes hely volt. Wild elnevezte a Pokol-szigetének. A Főnök és Wild ösztöne beigazolódott: az Elefánt-szigeten partot értek, de nem menekültek meg. Merre tovább ezzel a legénységgel? Mivel lehet képes a Főnök motiválni a csapatot? Hisznek neki még? Ti mit mondanátok ilyen esetben?
Címkék: Elefánt-sziget, fagyás, sérülés, shackleton, túlélés