A Főnök egy sziklán, a tenger felé térdre rogyva, kezeit az ég felé tartva, olykor haragosan az ég felé csapkodva indulatosan, de nem hallhatóan gesztikulált. Ez a kép fogadta a legénységet az Elefánt-szigeten töltött egyik reggelen. Shackleton a táborba visszafelé magabiztos mosollyal kommentálta a Tőle szokatlan helyzetet: “Csak megbeszéltünk, és elrendeztünk néhány dolgot mi ketten egymás között, majd pedig tisztáztuk a helyzetet… minden rendben lesz…”. A Főnököt mélyen vallásos emberként ismerte meg a legénység, és tudták, ha kell, akkor akár az Istennel és birokra kell, hogy elérje célját. A célja pedig megmenteni a legénységet.

Frank Wild kissé viseltesen a jégen

Frank Wild pontosan tudta, hogy mi Shackleton következő terve, de gondolni sem mert arra, hogy ennyit mer kockáztatni a mindig mindent végletekig megtervező (mai szóval élve modellező) társa. Frank Wild ekkor már nem a Főnök beosztottja, hanem társa lett, aki a csapat egyik oszlopa volt. Senki sem bírt annyi testi és lelki nyomást el a csapatból, mint Ők ketten. A Legénység tagjai csodálták őket, vakon követték mindkettőjüket.

De mi a Főnök őrült terve? “Wild-dal és Worsley-vel meghánytuk-vetettük, hogyan juthatnánk el Dél-Georgia szigetére, még mielőtt a tél elzárja a menekülés útját. Törik vagy szakad, segítséget kell hoznunk. Társaim egy részének egészségi állapota komolyan nyugtalanított.” - Főnök.  Dél-Georgia szigete megközelítőleg 1500 km-re van az Elefánt-szigettől, de mindenképpen el kellett menni az Elefánt-szigetről, hiszen semmilyen akkori tengeri útvonal nem érintette, így a biztos, de nagyon lassú halál várt a csapatra a szigeten. Ugyanakkor a csapat rendkívül rossz állapotban volt, esélyük sem volt együtt megtenni ezt az újabb utat. (1500 kilométer! Ez kétszerese a Földközi-tenger szélességének, Marseillletől Algírig; körülbelül annyi mint a Szicíliából Egyiptomba vivő akkori hajóút (Catania-Alexandria = 829 tengeri mérföld = 1588 km).

A Főnök az Endurance elhagyása óta “kézi vezérléssel” irányította a legénységet. Ennek negatív hatása az lett, hogy a legénység egy része nem gondolkodott, hanem egyszerűen csak parancsokat hajtott végre. Ez eddig jó volt, de most már újra vissza akart térni Shackleton az általa képviselt vezetési technikához: a csapatot a csapat tagjai egyénenként alkotják, nem a kizárólag a vezetés. Nehéz folyamat volt a váltás, főleg, hogy a helyzet nem látványosan, de egyre kritikusabbá vált.

A csapat minden tagja nekiállt a képességeihez képest felkészíteni a James Caird az újabb útra. A tervek szerint az utolsó útra, ami a menekülést jelenti a csapat számára. A Főnöknek közben nagyon alaposan meg kellett fontolnia, hogy kiket visz magával erre a teljesen lehetetlen és kockázatos útra, mert ha ők kudarcot vallanak, akkor ezért a többiek az életükkel fizetnek. Shackleton önként jelentkezőket kért, miután nagyon pontosan elmondta a legénységnek, hogy mi a terve. Bár pontosan tudta, hogy ki az a 4 fő, akit magával akar vinni, az aktuális problémákon kívül egyéb tényezőkkel is számolnia kellett. Gondolnia kellett azokra, akik a kietlen Elefánt-szigeten maradnak. Ezúttal nem vihette magával a “vén rókát” és hű társát – Frank Wild-ot . Őt nevezte ki a hátrahagyott csapat teljes jogú vezetőjévé. “Abban a biztos tudatban, hogy bölcsen cselekszik majd, tulajdonképpen teljes egészében rábíztam minden döntést, a helyzet megítélését és azt, hogy mit tesz, mit nem.” – a Főnök visszaemlékezése.

De kit vigyen magával? Milyen emberre van szüksége? Milyen szkillekkel rendelkező embereket vinnétek Ti magatokkal?