“Ott sétált előttünk. Sokszor nagyon közel kerültünk hozzá, de egy két lépéssel mindig előttünk volt, folyamatosan azt harsogta, hogy csak annyit kell kibírnunk, mint neki, semmi többet, mert akkor életben maradunk. Agyunkkal tudtuk, hogy csak hárman vagyunk, de ez a rejtélyes negyedik személy az életünket mentette meg. Sokszor mondták később, hogy megbolondultunk, pedig nem, csak egyszerűen meg akartunk menekülni, és ezért mindent megtettünk. Ha kellett kreáltunk az elménkkel egy bármelyikünknél erősebb túravezetőt. Őrültek? Nem! Életben maradt hősök vagyunk!” - a Főnök.

A fenti szöveget Shackleton jegyezte le, azonban eddig még sok kihívást kell teljesítenie az Endurance legénységének, illetve hőseinek. Hogy mikor jegyezte le a fentieket a Főnök? Hol is tart az expedíció pontosan? Merüljünk el a legénységgel együtt.

Az Endurance legénysége 1916. április 15-én emberfeletti teljesítménnyel elérte az Elefánt-szigetet. A legénység fizikálisan teljesen leromlott állapotban volt. A Főnök azonban tudta, újra útnak kell indulni, hogy segítséget szerezzenek. Csapat teljes legénysége már képtelen volt együtt útra kelni, így a Főnök kiválasztotta azokat, akik az újabb elképesztő útra kísérik őt. Hosszú órákat töltött Shackleton a megfelelő emberek kiválasztásának tervezésével. Végül öt embert választott ki:

• Frank Worsley (kapitány): kiváló navigátor,
• Timothy McCarthy: matróz,
• Thomas Crean (másodtiszt): megfontolt személyiség, Wild után a leginkább terhelhető csapattag,
• Harry McNeish (ács) és John Vincent (matróz): a legénység két bajkeverője, akiket a kritikus állapotú Elefánt-szigeteki táborban nem kívánt a Főnök ott hagyni, nehogy negatív hangulatot szítsanak. Tudatosan tartotta maga mellett a problémás embereket az expedíció során.

A kiválasztás után a Főnök leültette az expedíció minden tagját, és térképen, számokkal (szükséges felszerelés és élelmiszer), adatokkal (1500 km evezés), lehetőségekkel (James Caird elvileg technikailag képtelen erre a teljesítményre)  együtt aprólékosan elmagyarázta mindenkinek, hogy ők hova, miért mennek, miért hagyják magukra a többieket.

“A Főnök érzelem nélkül beszélt, mindenkinek a szemei közé nézett. Soha nem éreztük ennyire hidegnek, ennyire gépszerűnek. Képtelenek voltunk felfogni, hogy miért hiszik el, hogy élve megtehetik a csónakutat is egyáltalán. ” – Macklin (hajóorvos).

Shackleton a csónakúthoz és a következő gyalogúthoz (Dél-Georgia szigeten a stromnessi bálnavadász állomás eléréséhez 278 km gyalogtúra szükséges) minden kelléket összeszedett: húspor, diós eledel, 300 kétszersült, kockacukor, tejpor, egy doboz leveskocka, 100 liter víz, valamint 50 kg jég további vízkészletnek.

1916. április 24.: az Endurance legénysége szétválik

A James Caird 1916. április 24-én délben kihajózott az Elefánt-szigetről. Shackleton így írta le a szívbe markoló látványt: “Azok, akik hátramaradtak, szánalmas kis csapatot alkottak a parton, mögöttük a sziget nyomasztóan magas sziklái meredeztek, lábukat tengervíz nyaldosta, de ők lelkesen integettek és éljeneztek. “.

Azon a délutánon, ott lenn a parton többen is azt gondolták, most látták utoljára a vezetőjüket. A Főnök pedig bár mindig is bízott a saját képességeiben, attól félt, mire visszatér (mert vissza akart térni), már nem mindenkit talál életben.

Jól tette a Főnök, hogy elhagyta a csapatát? Érdemes lett volna várni? Ti mit tettetek volna? A legjobb embereket vitte magával?