A különítmény nagyon egyszerű és immár végső célja tehát az, hogy elérjék a stromness-i bálnavadász állomást. Nincs már csónak, nincs már iránytű, nincs már semmilyen jövőbemutató terv. Egyszerűen ezt a 30-40 kilométert kell legyűrnie a három teljesen kimerült, és másfél éve az expedíció viszontagságait átélő férfinak.

Shackleton, Crean és Worlsey első lendületükkel 750 m-es magasságig jutottak, ami elég volt ahhoz, hogy a legrosszabb forgatókönyvet kelljen használniuk: 750 méter magasan csak hegygerinceket, völgyeket, éles szirteket láttak, nyoma sem volt a remélt könnyű terepnek a bálnavadász állomásig. A terveket – amelyeket a Főnök készített – azonnal elfelejtették, és a vészforgatókönyv (ami szintén meg volt alaposan tervezve) lépett életbe. Ezek szerint, amennyiben ilyen komoly kihívás lesz a túra (amit az ad hoc barlangjukban még nem tudhattak), akkor minimális időt tölthetnek csak pihenéssel, hiszen a megerőltetéstől és a hidegtől jó eséllyel egyszerűen nem ébrednek fel arra, hogy megfagynak pihenés közben. Röviden a “mindent egy lapra” módszerrel amíg bírják energiával addig menetelnek.

Egy huzamban 23 órát gyalogoltak, miközben:

• háromszor értek fel egy egy 500 méter körüli hegygerincre, majd ereszkedtek le onnan,
• közel 300 métert csúsztak köteleikből készített “szánkón” egy jeges völgybe lefelé,
• 15 percet álltak mindössze, mikor evett és ivott a csapat minden tagja.

Műholdképen az utolsó túra útvonala

Mikor kezdtek teljesen kimerülni a Főnök pihenőt rendelt el. Egymáshoz bújva a melegedés miatt Crean és Worsley elaludt, de Shackleton ébren maradt. Ennek módja az volt, hogy tudatosan megharapta a nyelvét, így a fájdalom ébren tartotta. Az ébrenlétének az volt a célja, hogy fél óra elteltével felébresztette a csapat többi tagját. Azt hazudta nekik, hogy több, mint két órát aludtak, így most már menniük kell. A hazugság oka az volt, hogy Crean és Worsley pihentebben érezzék magukat, mint amik valójában voltak. “Esélyünk sem volt elérni a bálnavadász állomást, de ezt ők ketten nem tudhatták. Keményen küzdve, hősként akartam, hogy halálra fagyjunk.” – így emlékezett vissza később Shackleton ezekre az órákra. Ezekben az órákban már a három fős csapat elméje kezdett megbomlani, és erőteljes hallucinációk kísérték az útjukat és gondolataikat. Az embertelen küzdelem és az emberi teljesítőképesség máig egyik leginkább felfoghatatlan túlfeszítését részsiker koronázta: 1916. május 20-án kora reggel a három férfi meglátta a Husvik-öböl körül található sziklákon az emberi képződményeket. Ebben az öbölben volt Stromness, az úti céljuk látótávolságon belülre került. Reggel hétkor – miközben a három férfi feje újra kitisztult – mámorító hangot hallottak: gőzkürt hívta munkába a bálnavadászokat. Némán, szó nélkül emelte a lépésszámot a Főnök és csapata. Május 20-án késő délután érték el a bálnavadász állomást, hiszen aznap még megmásztak egy 700 méteres csúcsot, majd pedig az utolsó 1 kilométert rövidítés céljából a derékig a jeges vízben tették meg.

Stromness-be érve az ott játszó gyerekek elszaladtak a három férfi elől, mert egyrészt nem ismerték a nyelvet, amin beszéltek, másrészt szakálluk hosszú volt, hajuk csomókban lógott, mosdatlanok és egy éve ugyanazt a foltos, rongyos ruhát viselték. Az első ember által lakott épületbe bementek, ahol 18 hónap után először láttak az Endurance legénységén kívül más emberi lényt.

“A Főnök a szembe jövő nagydarab és marcona férfi elé rogyott térdre, majd pedig hangosan mondta: a nevem Shackleton, a nevem Sir Ernest Shackleton az Endurance expedíció vezetője vagyok, majd pedig ájultan dőlt el. Az expedíció során először láttam, hogy a Főnök is halandó ember. Mi sírva fakadva álltunk, és zokogtunk. ” – Crean visszaemlékezése.

A Főnököt korábban a Nimrod expedíció után lovaggá ütötték, így világszerte ismerték, főleg a tengeren élő emberek. Másnap a bálnavadász állomás teljes állományát összehívta az állomás vezetője, és felállva, némán emelték poharukat a Főnök csapatára. Ez a legnagyobb elismerés, amit tengerész tengerésznek képes adni, sokkal több, mint kézfogás, vagy bármilyen díj.

A Főnök a vacsora előtt már kereste annak a módját, hogy a közös nyelvet nem beszélő bálnavadászokkal elkezdhesse a társai mentésének kidolgozását. A vacsora alatt már újra tervek, térképek forogtak fejében. Ők hárman már biztonságban voltak, azonban a hátrahagyott társak mibenlétéről csak feltételezései voltak.