Az Endurance expedíció három tagja (Worsley, Crean és a Főnök) 1916. május 16-án elérte a Stromness öbölben lévő bálnavadász állomást: ők megmenekültek, de mi lesz a többiekkel? A Főnök és két egy napi alvás, sokrétű, orvosilag válogatott étkezés, folyadék-utánpótlás, alapos tisztálkodás után nekiláttak, hogy kidolgozzák társaik mentését.
“Talán máshogy alakult volna, ha csak magunk miatt csináljuk. Az ember úgy el tud fáradni a hóban gyalogolva, főleg akkor, ha éhes, ha ki van szakadva a szája a szomjúságtól, ha úgy érzi, hogy az alvás a legjobb dolog a világon. Ha azonban az ember a vezető, ha az a fickó, akire a többi számít, tovább kell menni, akár a végsőkig, akár addig, amit már ésszel nem lehet magyarázni. Ez volt az a gondolat, ami átvezetett minket a hurrikánon, felvitt a hegyre, és lehozott onnan.” – Shackleton.
A Főnök bakancsa
Három nappal az után, hogy a Főnök, Worsley és Crean Stromnessbe érkeztek , felszállta a Southern Sky nevű bálnavadász hajóra, hogy az Elefánt-szigeten maradt társaikat megmentsék. A Főnök ezúttal nem tervezte meg az utat aprólékosan, ami gondot is okozott. A szíve és a lelkiismerete vitte előre őket, nem a józanág és az ész: a hajó teljesen alkalmatlan volt erre az útra, így hat nappal az indulás után vissza kellett fordulniuk. A Dél-Georgia szigetén hagyott társaikért közben Worsley egy csapattal elment, mindhárman életben maradtak, és Anglia felé tartottak egy hajón. A Főnök nem tudott olyan hajót szerezni, ami alkalmas lett volna az Elefánt szigetre való eljutáshoz, hiszen éppen az I. Világháború tombolt a világ “civilizált” részén, így dél-amerikai, kétes hírű államvezetőitől kért segítséget: Uruguay rendelkezésére bocsátotta az Instituto de Pesca No. 1. nevű hajót június 10-én, amellyel 20 percnyire közelítették meg az Elefánt -szigetet, amikor a gyakorlatlan kormányos nekirohant egy száguldó jégtáblának. Visszafordult a mentőcsapat: kudarc karnyújtásnyira a céltól. Chile az Emma nevű fából készült szkúnert biztosította, amellyel 180 km-re közelítették meg az Elefánt-szigetet, de a hajó annyira rossz állapotba került, hogy nem bírta volna a visszautat: újra kudarc. 1916. augusztus 25-én a chilei haditengerészet a Yelcho nevű hadihajót adta Shackletonnak, amellyel augusztus 30-án elérték az Elefánt-szigetet. Amikor Marston meglátta a hajót a horizonton, hatalmas felfordulás kerekedett a táborban. Zokogott mindenki, térdre rogytak, imádkoztak, éljeneztek, összeroskadva sírtak a tengerésztörténelem legnagyobb hősei, a korszak legzordabb, legkeményebb emberei. Shackleton egy mondattal köszöntötte őket:
“Akkor most menjünk már végre tényleg haza.”
Az Endurance expedíció legnagyobb eredménye az volt, hogy a 28 fős legénység megmenekült, senki sem halt meg. Számos tengerészeti és sarkkutatói újítást vezettek be az expedíció tapasztalatai után, térképeket rajzoltak újra, orvosoknak évekig jelentett kutatási területet a táplálkozás, terhelés összhangjának tudományos megalapozása, amit az expedíció során a két hajóorvos kidolgozott. Amikor visszatértek Angliába mindenki megkapta pénzét és bérét, azonban Shackleton anyagilag teljesen padlóra került, azonban az I. Világháborúban aktív szerepet vállaló angliai haditengerészet azonnal magas rangú tervezőjévé és logisztikusává nevezte ki, amit a Főnök nagy örömmel el is vállalt, hiszen ezt a fajta munkát szerette.
Az Endurance expedícióról számos előadást tartott maga Shackleton is, ezek az előadások a közönségtől függően mindig mások volt, azonban a zárógondolat szó szerint mindig ugyanaz volt:
“Szavakkal nem lehet leírni a bátorságukat és vidámságukat. Vidáman bátornak lenni, repeső szívvel nyugodtnak maradni, nevetve és dalolva tűrni a szomjúságot, hónapokon át a halál árnyékában élni és sosem csüggedni- ez az a lelkierő, ami a bátorságot valódi értékké teszi. Szerettem az embereimet.”