Az Endurance expedíció három tagja (Worsley, Crean és a Főnök) 1916. május 16-án elérte a Stromness öbölben lévő bálnavadász állomást: ők megmenekültek, de mi lesz a többiekkel?  A Főnök és két egy napi alvás, sokrétű, orvosilag válogatott étkezés, folyadék-utánpótlás, alapos tisztálkodás után nekiláttak, hogy kidolgozzák társaik mentését.

“Talán máshogy alakult volna, ha csak magunk miatt csináljuk. Az ember úgy el tud fáradni a hóban gyalogolva, főleg akkor, ha éhes, ha ki van szakadva a szája a szomjúságtól, ha úgy érzi, hogy az alvás a legjobb dolog a világon. Ha azonban az ember a vezető, ha az a fickó, akire a többi számít, tovább kell menni, akár a végsőkig, akár addig, amit már ésszel nem lehet magyarázni. Ez volt az a gondolat, ami átvezetett minket a hurrikánon, felvitt a hegyre, és lehozott onnan.” – Shackleton.

A Főnök bakancsa

Három nappal az után, hogy a Főnök, Worsley és Crean Stromnessbe érkeztek , felszállta a Southern Sky nevű bálnavadász hajóra, hogy az Elefánt-szigeten maradt társaikat megmentsék. A Főnök ezúttal nem tervezte meg az utat aprólékosan, ami gondot is okozott. A szíve és a lelkiismerete vitte előre őket, nem a józanág és az ész: a hajó teljesen alkalmatlan volt erre az útra, így hat nappal az indulás után vissza kellett fordulniuk. A Dél-Georgia szigetén hagyott társaikért közben Worsley egy csapattal elment, mindhárman életben maradtak, és Anglia felé tartottak egy hajón. A Főnök nem tudott olyan hajót szerezni, ami alkalmas lett volna az Elefánt szigetre való eljutáshoz, hiszen éppen az I. Világháború tombolt a világ “civilizált” részén, így dél-amerikai, kétes hírű államvezetőitől kért segítséget: Uruguay rendelkezésére bocsátotta az Instituto de Pesca No. 1. nevű hajót június 10-én, amellyel 20 percnyire közelítették meg az Elefánt -szigetet, amikor a gyakorlatlan kormányos nekirohant egy száguldó jégtáblának. Visszafordult a mentőcsapat: kudarc karnyújtásnyira a céltól. Chile az Emma nevű fából készült szkúnert biztosította, amellyel 180 km-re közelítették meg az Elefánt-szigetet, de a hajó annyira rossz állapotba került, hogy nem bírta volna a visszautat: újra kudarc. 1916. augusztus 25-én a chilei haditengerészet a Yelcho nevű hadihajót adta Shackletonnak, amellyel augusztus 30-án elérték az Elefánt-szigetet. Amikor Marston meglátta a hajót a horizonton, hatalmas felfordulás kerekedett a táborban. Zokogott mindenki, térdre rogytak, imádkoztak, éljeneztek, összeroskadva sírtak a tengerésztörténelem legnagyobb hősei, a korszak legzordabb, legkeményebb emberei. Shackleton egy mondattal köszöntötte őket:

“Akkor most menjünk már végre tényleg haza.”

Az Endurance expedíció legnagyobb eredménye az volt, hogy a 28 fős legénység megmenekült, senki sem halt meg. Számos tengerészeti és sarkkutatói újítást vezettek be az expedíció tapasztalatai után, térképeket rajzoltak újra, orvosoknak évekig jelentett kutatási területet a táplálkozás, terhelés összhangjának tudományos megalapozása, amit az expedíció során a két hajóorvos kidolgozott. Amikor visszatértek Angliába mindenki megkapta pénzét és bérét, azonban Shackleton anyagilag teljesen padlóra került, azonban az I. Világháborúban aktív szerepet vállaló angliai haditengerészet azonnal magas rangú tervezőjévé és logisztikusává nevezte ki, amit a Főnök nagy örömmel el is vállalt, hiszen ezt a fajta munkát szerette.

Az Endurance expedícióról számos előadást tartott maga Shackleton is, ezek az előadások a közönségtől függően mindig mások volt, azonban a zárógondolat szó szerint mindig ugyanaz volt:

“Szavakkal nem lehet leírni a bátorságukat és vidámságukat. Vidáman bátornak lenni, repeső szívvel nyugodtnak maradni, nevetve és dalolva tűrni a szomjúságot, hónapokon át a halál árnyékában élni és sosem csüggedni- ez az a lelkierő, ami a bátorságot valódi értékké teszi. Szerettem az embereimet.”

A különítmény nagyon egyszerű és immár végső célja tehát az, hogy elérjék a stromness-i bálnavadász állomást. Nincs már csónak, nincs már iránytű, nincs már semmilyen jövőbemutató terv. Egyszerűen ezt a 30-40 kilométert kell legyűrnie a három teljesen kimerült, és másfél éve az expedíció viszontagságait átélő férfinak.

Shackleton, Crean és Worlsey első lendületükkel 750 m-es magasságig jutottak, ami elég volt ahhoz, hogy a legrosszabb forgatókönyvet kelljen használniuk: 750 méter magasan csak hegygerinceket, völgyeket, éles szirteket láttak, nyoma sem volt a remélt könnyű terepnek a bálnavadász állomásig. A terveket – amelyeket a Főnök készített – azonnal elfelejtették, és a vészforgatókönyv (ami szintén meg volt alaposan tervezve) lépett életbe. Ezek szerint, amennyiben ilyen komoly kihívás lesz a túra (amit az ad hoc barlangjukban még nem tudhattak), akkor minimális időt tölthetnek csak pihenéssel, hiszen a megerőltetéstől és a hidegtől jó eséllyel egyszerűen nem ébrednek fel arra, hogy megfagynak pihenés közben. Röviden a “mindent egy lapra” módszerrel amíg bírják energiával addig menetelnek.

Egy huzamban 23 órát gyalogoltak, miközben:

• háromszor értek fel egy egy 500 méter körüli hegygerincre, majd ereszkedtek le onnan,
• közel 300 métert csúsztak köteleikből készített “szánkón” egy jeges völgybe lefelé,
• 15 percet álltak mindössze, mikor evett és ivott a csapat minden tagja.

Műholdképen az utolsó túra útvonala

Mikor kezdtek teljesen kimerülni a Főnök pihenőt rendelt el. Egymáshoz bújva a melegedés miatt Crean és Worsley elaludt, de Shackleton ébren maradt. Ennek módja az volt, hogy tudatosan megharapta a nyelvét, így a fájdalom ébren tartotta. Az ébrenlétének az volt a célja, hogy fél óra elteltével felébresztette a csapat többi tagját. Azt hazudta nekik, hogy több, mint két órát aludtak, így most már menniük kell. A hazugság oka az volt, hogy Crean és Worsley pihentebben érezzék magukat, mint amik valójában voltak. “Esélyünk sem volt elérni a bálnavadász állomást, de ezt ők ketten nem tudhatták. Keményen küzdve, hősként akartam, hogy halálra fagyjunk.” – így emlékezett vissza később Shackleton ezekre az órákra. Ezekben az órákban már a három fős csapat elméje kezdett megbomlani, és erőteljes hallucinációk kísérték az útjukat és gondolataikat. Az embertelen küzdelem és az emberi teljesítőképesség máig egyik leginkább felfoghatatlan túlfeszítését részsiker koronázta: 1916. május 20-án kora reggel a három férfi meglátta a Husvik-öböl körül található sziklákon az emberi képződményeket. Ebben az öbölben volt Stromness, az úti céljuk látótávolságon belülre került. Reggel hétkor – miközben a három férfi feje újra kitisztult – mámorító hangot hallottak: gőzkürt hívta munkába a bálnavadászokat. Némán, szó nélkül emelte a lépésszámot a Főnök és csapata. Május 20-án késő délután érték el a bálnavadász állomást, hiszen aznap még megmásztak egy 700 méteres csúcsot, majd pedig az utolsó 1 kilométert rövidítés céljából a derékig a jeges vízben tették meg.

Stromness-be érve az ott játszó gyerekek elszaladtak a három férfi elől, mert egyrészt nem ismerték a nyelvet, amin beszéltek, másrészt szakálluk hosszú volt, hajuk csomókban lógott, mosdatlanok és egy éve ugyanazt a foltos, rongyos ruhát viselték. Az első ember által lakott épületbe bementek, ahol 18 hónap után először láttak az Endurance legénységén kívül más emberi lényt.

“A Főnök a szembe jövő nagydarab és marcona férfi elé rogyott térdre, majd pedig hangosan mondta: a nevem Shackleton, a nevem Sir Ernest Shackleton az Endurance expedíció vezetője vagyok, majd pedig ájultan dőlt el. Az expedíció során először láttam, hogy a Főnök is halandó ember. Mi sírva fakadva álltunk, és zokogtunk. ” – Crean visszaemlékezése.

A Főnököt korábban a Nimrod expedíció után lovaggá ütötték, így világszerte ismerték, főleg a tengeren élő emberek. Másnap a bálnavadász állomás teljes állományát összehívta az állomás vezetője, és felállva, némán emelték poharukat a Főnök csapatára. Ez a legnagyobb elismerés, amit tengerész tengerésznek képes adni, sokkal több, mint kézfogás, vagy bármilyen díj.

A Főnök a vacsora előtt már kereste annak a módját, hogy a közös nyelvet nem beszélő bálnavadászokkal elkezdhesse a társai mentésének kidolgozását. A vacsora alatt már újra tervek, térképek forogtak fejében. Ők hárman már biztonságban voltak, azonban a hátrahagyott társak mibenlétéről csak feltételezései voltak.