A bálnavadászokat kemény fából faragták: kemény, szikár, merész és elképesztő vakmerő férfiak. A bálnavadászok szerint Dél-Georgia szigete a három bálnavadász állomást (Stromness, Leith, Husvik) kivéve ember számára járhatatlan. Ezt Shackleton is tudta, azonban mentőcsapatát a bálnavadász állomástól pont ennek a szigetnek a teljesen ismeretlen domborzata választotta el. Még meg sem érkeztek Dél-Georgia szigetére a James Caird-dal, mikor már öt társával együtt az utolsónak hitt megpróbáltatásra készültek. De először is, miként sikerült az Elefánt-szigetekről való csónaktúra?
A James Caird legénysége 1916. május 6-án megpillantotta Dél-Georgia szigetét. Hatalmas élmény volt számukra, hiszen eddig apró kis hajójukkal a tomboló jeges tömeggel tarkított tengeren küzdöttek az elérhetetlennek hitt cél eléréséért. A különítmény (illetve ahogy a Főnök később hívta magukat: a Hősök) április 26. óta a háborgó tengeren volt, a James Caird már több helyen is eresztette a vizet, ivóvizük elfogyott, élelmük is már napok óta csak porokból és konzervekből állt. Azonban tapasztalatból tudta a veterán csapat, hogy háborgó tengeren, pengeéles sziklafallal körülvett, szuronyszerű zátonyokkal aláaknázott partot elérni nagyon komoly koncentrációt, tudást igényel, miközben ők már az életükért küzdöttek az éhség és a szomjúság miatt. A Főnök pontosan tudta- fejletlen térkép (az akkori felfedezések még nem érintették a világ ezen részét) birtokában a tengerészek és régi útleírások (amelyeket még meleg és kényelmes otthonában, Angliában olvasott) elmondásaira támaszkodott, hogy egyetlen útvonal alkalmas Dél-Georgia sziget elérésére, amely során a tajtékzó tengert kell igénybe venniük. A magas és erős hullámok a csónakjukat át kell, hogy “repítsék” a zátonyok felett, miközben a sziklaszirteket és természetesen a felborulást pedig el kell kerülni, különben azonnal meghalnak. A Főnök állt a James Caird elejében, és a vitorlákkal foglalkozott, Worsley kormányzott, miközben a többiek a csónak aljába feküdtek, hogy a súlypont maximálisan alacsonyan legyen. Shackleton és Worsley kézjelekkel és egymás mozdulatainak lekövetésével közel 3 napos állandó koordinációval a pengeéles sziklaszirtek közelébe juttatták épségben a csónakot. Igazából beszéd nem hangzott el, hiszen a háborgó tengeren nem lehetett volna hallani.
“Az Isten vagy az Istenek a kegyeikbe fogadtak minket, mert egy hatalmas hullám méterekkel egy sziklatömb mellé vágta a James Cairdot, azonban ahelyett, hogy a magatehetetlen hajónk szétroncsolódott volna, mi pedig azonnal meghaltunk volna, a hajó egy kavicságyba landolt, ahol mintha mocsárba ragadt volna, ott maradt. Hosszú órák és napok kimerítő munkáját a természet egy mozdulattal hálálta meg, hiszen egy csapásra csónakunk és legénysége szilárd talajon találta magát: a Dél-Georgia szigetén” – a Főnök.
A barátságtalan Dél-Georgia
1916. május 10-én a különítmény elérte Dél-Georgia szigetét, azonban pontosan átellenben a céljukhoz képest. Vincent és McNeish teljesen lerobbant egészségi állapotba kerültek mire a különítmény elérte Dél-Georgia-t. Karjaik, hátuk és lábaik felhólyagosodtak a sós víztől, szemeiket és arcukat kikezdte a szél, emésztésük felborult. A csapat egy nagyon apró barlangszerű vájatba húzta meg magát, ahol minden ruhájukat megszárították, készleteiket összesítették, és nekiláttak kitalálni, hogy merre és hogyan tovább: szakszerű tervezés újra. Worsley már másnap pontos számokkal szolgált a kis csapatnak: légvonalban 32 km-t kell megtenni egy teljesen ismeretlen domborzatú vidéken a Husvik állomásig. A Főnök azonnal nekilátott a pontos terv kidolgozásának: Vincent és McNeish marad az ad hoc állomáson, hiszen állapotuk válságosra fordult (folyamatos hasmenés és hányingerrel egybekötött köhögés), McCarthynak pedig az ő ellátásukról kell gondoskodni. A Főnök, Worsley és Crean pedig gyalogosan nekiindulnak az ismeretlennek, hogy elérjék a Stromness-öblöt. “Mindjárt láttam, hogy három ember teljes felszereléssel nem fog tudni megbirkózni a sziget hófedte belsejével, a glecscserek és havas csúcsok között. Elhatároztuk, hogy a hálózsákokat hátrahagyjuk és igen könnyű fölszereléssel vágunk neki az útnak hárman. Felszerelésünk a következők szerint alakult:
- Primus láma tele olajjal,
- kétszersültek,
- 48 szál gyufa,
- ácsszekerce (jégcsákány híján),
- kis főzőkészülék,
- hegymászókötél.
A három férfi 1916. május 17-én hajnalban nekiindult a gyalogtúrának, amely esetében csak egy biztos volt számukra: ha nem érik el a bálnavadász állomást, akkor nemcsak ők hárman, hanem az Endurance teljes legénysége elbukott, és soha nem jut haza élve.
