Most már világos lehet, hogy honnan is indult ki Krugman, amikor úgy döntött, hogy hátat fordít néhány gazdaságelméleti hagyománynak, aztán ellenszélben rákapcsol a modellezésre. Ezt a játékot ugye nagyjából ahhoz lehetne hasonlítani, amikor egy Forma-1-es pilóta úgy dönt, hogy menetiránnyal szemben nyeri meg a futamot. KO-val. Tehát a rajtvonalon: 1. “nagy méret, kis költség”; 2. különböző termékek, amelyek nem helyettesíthetők egymással tetszőlegesen; 3. távolság és szállítási költség. Rendben, de hogy lesz ebből bármilyen magyarázat a gazdaság térszerkezetére?

Krugman – kielégítve a korszellemben élő tudományos élet szereplőinek egzaktság iránti igényét – természetesen belefolyik egy hosszas matematikai levezetésbe, ahol természetesen lépten nyomon kifejti, hogy mit miért tett. Nem árt a logikusság látszatát fenntartani, igaz? Ettől most ezekben a sorokban eltekintenék, mivel elég fárasztó, unalmas és hosszú lenne. Annyit azonban érdemes megjegyezni, hogy való egy nagyon korrekt kis matematikai modell lett, amiben az egyszerűsítések is elfogadható mértékűek, nem túlzóak, ellenben logika megállja a helyét.

Lássuk, hogy miért is kellett végigvennünk ezt a három nagyon fontos feltételezést, és vizsgáljuk meg, hogy miként is hatnak a gazdaság térszerkezetére. Fontos megjegyeznünk, hogy itt az ipari tevékenység koncentrációjáról beszélünk, amiről feltételezzük, hogy a cégek, a munkaerő és tőke is szabadon vándorolhatnak az egyes régiók között. Valamint amit szintén nem szabad elfelejtenünk, hogy egy olyan feltételezett gazdaságról beszélünk, ahol van ésszerű kereslet iparilag feldolgozott termékek iránt.

Kezdjük is mindjárt ezzel! Krugman levezetése alapján, minél nagyobb egy gazdaságban az ipari termékek iránti kereslet, annál inkább valószínű, hogy az ipari tevékenységet egy helyen, koncentráltan érdemes tartani. Miért is? Mert abból indulunk ki egyrészt, hogy a munkaerő odamegy, ahol magasabb a reálbére (pécsi, szegedi, győri, debreceni friss és ropogós diplomával rendelkező közgazdászok egyszer csak mind Budapesten kötnek ki…), másrészt pedig a cég is odateszi a telephelyét, ahol sikerül nagyobb értékesítést lebonyolítania a termelékenysége hatékonyságából adódóan. Az pedig nem kérdés, hogy méretgazdaságosságot (növekvő) feltételezünk, akkor minél nagyobb az egy helyen tartott termelés, annál alacsonyabb az egységköltség.

No, azért befolyással van erre a nagyon kecsegtető mérethozadékra az is, hogy mennyire különbözőek a terméktípusok, azaz milyen a helyettesíthetőségük. Minél kevésbé helyettesíthetőek egymással, annál kisebb, szűkebb és annál speciálisabb egy-egy termék piaca, így nyilván annál kevésbé lehet kaszálni a koncentrált “nagyüzemi” termelésből.

Szerintem a legizgalmasabb pont mindenképpen a szállítási költség hatása, ugyanis minél nagyobb szállítási költség, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy a vállalatok egy helyen akarják tartani a termelésüket. Ez meg mit jelent? Hát azt, hogy éppen itt alkotott Krugman nagyot! Ugyanis a földrajzi távolság belép a vállalatok életébe mint költség elem, és nagyon komoly döntési változó lesz. Ha van tér, akkor van távolság. Ha van távolság, akkor szállítani kell, amit meg is kell fizetni. Minél drágább az egy termék után fizetendő szállítási költség, annál kevésbé valószínű, hogy egy cégnek megéri kihasználnia a koncentráció előnyei, hiszen hiába az alacsony gyártási költség a méretgazdaságos ipartelepen, ha elúszik a haszna a szállításon. Ilyenkor inkább szépen szétszóródik a termelés a térképen, és mindenhol kisebb üzemek jönnek létre.

Gondolkodjunk csak! Mikor is jöttek létre hatalmas nagyvárosok? Nem arra gondolok, hogy a középkorban ne lett volna nagyváros London, de ilyen szintű népsűrűségbeli különbségek nem voltak, mint most. Szóval mikor is? Amikor a semmiből hatalmas vasúthálózatok fejlődtek, belsőégésű motorok kezdek átszelni a tájat, majd az égen egyre sűrűbben kezdtek repkedni a gépmadarak. Lefordítva a jelenség krugmani nyelvre, a távolság miatti határok leomlottak, és ha nem is olcsóbban, de sokkal gyorsabban lehetett közlekedni városok, országok, kontinensek között. És mint tudjuk az idő pénz…

Ugyen nem is olyan ördöngős ez a furfangos új gazdaságföldrajz?

Miért van az, hogy a gazdag országok egyre gazdagabbak lesznek, a szegények pedig egyre lecsúsznak? Miért gazdagabb Budapest és környéke, és magasabbak ott a bérek, mint a magyar vidéken? A fejlett országok befektetőinek tőkéje miért más fejlett országokban landol ahelyett, hogy bizonyos fejletlen országokban segítené a fejlődést?

Paul Krugman

A fenti kérdések több esetben olyan következtetéseket engednek levonni nem kevesek számára, mint pl. az alábbi mondatok:

“Mert ilyen ez a világ.”

“Mert a szemét multik…”

“Mert a gazdag egyre gazdagabb lesz, a szegény pedig egyre szegényebb.”

“Mert az élet olyan, mint a tyúklétra. Rövid és sz…os.”

Ezek közül a harmadikkal egyet értek, és úgy gondolom, hogy ennek hátterében van is egy-két magyarázat (a többi szakmailag és tudományosan nem túl kielégítő…).  Az egyik lehetséges választ a fenti jelenségekre egy kellőképpen hosszú és tudatos szakmai életpálya eredményei magyarázza. Nem másról van szó, mint a “közgazdaságtan punkjaként” is emlegetett Paul Krugmanról, aki 2008-ban nyerte el a közgazdasági Nobel-díjat tudományos eredményeiért.

Na de mit tett ő le az asztalra, amivel egy kicsit közelebb jutunk a fenti kérdések megválaszolásához?

Krugman úgy indított, hogy a korábbi közgazdasági elméleteket valószerűtlen feltételezéseikért kezdte el bicskanyitogató stílusban leanyázni. Ilyet már sokat láttunk, ehhez sokan értenek mind a mai napig (mind pl. Magyarországon a politikához, focihoz, nőkhöz, TV-nek visszabeszéléshez…). A nagy különbség abban volt, hogy Krugman a szidalmazás mellett egy nagyon alaposan alátámasztott saját modellel adott világos magyarázatot arra, hogy miért jön létre a gazdasági tevékenységek kiegyenlítetlen térbeli eloszlása, azaz miért is koncentrálódik a gazdasági produktum létrehozása néhány államban, metropoliszban, és miért maradnak mások iparilag fejletlenek, mintha csak valamilyen törvényben lenne megírva, hogy márpedig ők ott maradnak, ahol vannak.

Ugorjunk egy kicsit vissza: mi volt előtte? Senki semmit nem mondott korábban a gazdasági tevékenységek térbeli rendeződéséről?

Dehogynem, méghozzá sokan sok mindent. Született is néhány kiváló modell, amely többé-kevésbé megmagyarázta, hogy miként döntenek a vállalatok, ha racionálisan választanak telephelyet, hogyan rendeződnek egy város gazdasági övezetei  koncentrikus körökbe, vagy azt, hogy mi is az összefüggés a városok mérete és a méretük szerinti rangsorszámuk között. Ezek ugyanakkor nem alkottak olyan egységes és átfogó képet a gazdaság földrajzáról, ami alapján a térbeli elhelyezkedés (és főleg annak durva szélsőségessége a világban) tutira magyarázható lett volna.

A megoldásról egy kicsi később…

Úgy érezzük, hogy gyötör minket a válság? Bedöglenek a régi kapcsolatok, esik a bevétel, a profit fogalmát meg lassanként hírből sem ismerjük? Hát persze, hogy így látjuk. Nem is vagyunk egyedül ezzel a világ, hiszen sok más ország is így van ezzel, és az ezekben az országokban működő vállalkozások is sorban dobálják égnek a talpaikat…

Na és ellenpéldánk is van? De van ám, és nem is olyan messze: Lengyelország. A lengyel gazdaság azt az hihetetlen képességét sikerült megcsillantani, amit másoknak nem. 2009-ben is növekedést produkált a GDP-ben, és továbbfaragta a munkanélküliség rátáját (na jó, tegyük hozzá, volt honnan fejlődni…).

Mi az oka ennek a különös kivételnek? Mit tudnak a lengyelek, amit mi nem?

A különböző indoklások sora elég hosszú, kezdve az egyszer csak jó útra tért makroszintű gazdaságpolitikától, a kis- és középvállalkozások nagy arányán keresztül az a stabil intézményrendszerig. Leegyszerűsítették az adórendszert és igyekeznek határozottan manikűrözni a bürokrácia karmait. Ezen túl pedig nem kell meglepődnünk az olyan indokokon, hogy “a lengyel gazdaság amúgy is lendületben volt”. (És? Mások nem voltak lendületben a válság előtt?) Mégis a leghatározottabban amellett érvelnek, hogy a gazdaság struktúrája olyan, amely képes volt megalapozni a saját belső piacra támaszkodó és a “sok kis motorra” támaszkodó gazdaságot.

Hozzátennék a fentiekhez még egy érdekes tényezőt, ami segíthette a helyzetet. Ha elképzeljük a lengyel gazdaságot térben, akkor két dolog lehet feltűnő. Egyrészt az a történelmi adottság, hogy az infrastruktúra és az ipari teljesítmény erősen Sziléziára és a Varsót körül vevő mazowieckie régióban koncentrálódik. Másrészt pedig a városok rendszere nem annyira kiegyenlítetlen, mint Magyarországon, hiszen nem a főváros az egyetlen agglomerációs erővel bíró, sok húzóágazatnak otthont adó város, hanem van ilyenből még egy jó adag (Łódz, Poznan, Katowice, Krakkó, stb.). Ezek a városok pedig a fejlődés csomópontjai. Már ha hagyják őket maguktól fejlődni…

És hagyták. Sőt. 1998-ban az új önkormányzati törvény létrehozta a négy szintű közigazgatást és minden területi szintnek (helyi, járási, vajdasági, nemzeti) különböző feladatokat adott, és jogi önállóságot biztosított. A törvény bevezetése együtt járt a vajdaságok (nagyjából a régió fogalmával azonos, hiszen NUTS2-es területi egységekről van szó) számának csökkentésével, és megfelelő méretűre szabásával. A lengyel parlament hosszú (a 90-es évek elejétől induló) viták eredményeképpen megszavazta a törvényt, és kíméletlenül bevezette, ezzel a regionális szint adva a hatalmat és a jogot arra, hogy a saját fejlesztési stratégiáját tervezze.

A régiók (avagy vajdaságok) ma önálló lábon állnak jogilag, közösen egyezkednek a fejlesztésekről és együttműködésekről a helyi szintű önkormányzatokkal. Mindenki kitalálhatja és megvalósíthatja azt, ami neki a legjobb. A régióknak nyújtott állami támogatások egyre kisebbek, és a vajdasági önkormányzatok bevétele évről évre nagyobb mértékben áll a régióban beszedett adókból.

Már csak saját vélemény, de én úgy látom, hogy a lengyeleknek nincs lehetőségük arra, hogy üljenek, sírjanak, és nézegessenek bociszemekkel az állambácsira, hogy dobjon valami csontot. Saját lábon kell állniuk, összevakarni a földről a pácban lévő területeket is, és olyan iparágakra, vállalatokra és piacokra építkezni, amik akkor is léteznek, működnek, amikor a világgazdaság ki akarja rántani a talpuk alól talajt, holmi viharszerű “kis pénzügyi lufipuffogtatással”.

Szerintem egy kicsit nekünk sem ártana összeszedni magunkat, hogy ne csak néhány lelkes partizán akarjon regionális összefogást és önálló gazdaságot építeni (lásd akciócsoportok, klaszterek, konzorciumok, amik valós és értelmes célokat fogalmaznak meg). Bár úgy látszik a deregulációból adódó kényszer nem árt…