“Talán máshogy alakult volna, ha csak magunk miatt csináljuk. Az ember úgy el tud fáradni a hóban gyalogolva, főleg akkor, ha éhes, ha ki van szakadva a szája a szomjúságtól, ha úgy érzi, hogy az alvás a legjobb dolog a világon. Ha azonban az ember a vezető, ha az a fickó, akire a többi számít, tovább kell menni, akár a végsőkig, akár addig, amit már ésszel nem lehet magyarázni. Ez volt az a gondolat, ami átvezetett minket a hurrikánon, felvitt a hegyre, és lehozott onnan.” – Shackleton.

A Főnök bakancsa

Három nappal az után, hogy a Főnök, Worsley és Crean Stromnessbe érkeztek , felszállta a Southern Sky nevű bálnavadász hajóra, hogy az Elefánt-szigeten maradt társaikat megmentsék. A Főnök ezúttal nem tervezte meg az utat aprólékosan, ami gondot is okozott. A szíve és a lelkiismerete vitte előre őket, nem a józanág és az ész: a hajó teljesen alkalmatlan volt erre az útra, így hat nappal az indulás után vissza kellett fordulniuk. A Dél-Georgia szigetén hagyott társaikért közben Worsley egy csapattal elment, mindhárman életben maradtak, és Anglia felé tartottak egy hajón. A Főnök nem tudott olyan hajót szerezni, ami alkalmas lett volna az Elefánt szigetre való eljutáshoz, hiszen éppen az I. Világháború tombolt a világ “civilizált” részén, így dél-amerikai, kétes hírű államvezetőitől kért segítséget: Uruguay rendelkezésére bocsátotta az Instituto de Pesca No. 1. nevű hajót június 10-én, amellyel 20 percnyire közelítették meg az Elefánt -szigetet, amikor a gyakorlatlan kormányos nekirohant egy száguldó jégtáblának. Visszafordult a mentőcsapat: kudarc karnyújtásnyira a céltól. Chile az Emma nevű fából készült szkúnert biztosította, amellyel 180 km-re közelítették meg az Elefánt-szigetet, de a hajó annyira rossz állapotba került, hogy nem bírta volna a visszautat: újra kudarc. 1916. augusztus 25-én a chilei haditengerészet a Yelcho nevű hadihajót adta Shackletonnak, amellyel augusztus 30-án elérték az Elefánt-szigetet. Amikor Marston meglátta a hajót a horizonton, hatalmas felfordulás kerekedett a táborban. Zokogott mindenki, térdre rogytak, imádkoztak, éljeneztek, összeroskadva sírtak a tengerésztörténelem legnagyobb hősei, a korszak legzordabb, legkeményebb emberei. Shackleton egy mondattal köszöntötte őket:

“Akkor most menjünk már végre tényleg haza.”

Az Endurance expedíció legnagyobb eredménye az volt, hogy a 28 fős legénység megmenekült, senki sem halt meg. Számos tengerészeti és sarkkutatói újítást vezettek be az expedíció tapasztalatai után, térképeket rajzoltak újra, orvosoknak évekig jelentett kutatási területet a táplálkozás, terhelés összhangjának tudományos megalapozása, amit az expedíció során a két hajóorvos kidolgozott. Amikor visszatértek Angliába mindenki megkapta pénzét és bérét, azonban Shackleton anyagilag teljesen padlóra került, azonban az I. Világháborúban aktív szerepet vállaló angliai haditengerészet azonnal magas rangú tervezőjévé és logisztikusává nevezte ki, amit a Főnök nagy örömmel el is vállalt, hiszen ezt a fajta munkát szerette.

Az Endurance expedícióról számos előadást tartott maga Shackleton is, ezek az előadások a közönségtől függően mindig mások volt, azonban a zárógondolat szó szerint mindig ugyanaz volt:

“Szavakkal nem lehet leírni a bátorságukat és vidámságukat. Vidáman bátornak lenni, repeső szívvel nyugodtnak maradni, nevetve és dalolva tűrni a szomjúságot, hónapokon át a halál árnyékában élni és sosem csüggedni- ez az a lelkierő, ami a bátorságot valódi értékké teszi. Szerettem az embereimet.”

Az "S" legyen maximális!

Ezt általában arra használják a közgazdászok, hogy az optimalizáló (és saját halálát megjósolni tudó) fogyasztó mindenféle tulajdonságát levezessék  például a kockázat kerülési hajlandóságát. A modell a következő:

• maximalizáljuk az életpálya hasznosságot
• tartsuk be a költségvetési korlátot (valami differenciál vagy differencia egyenlet)

a dolog pikantériája, csak annyi, hogy most nem egy konkrét értéket keresünk, hanem valamilyen függvényt, általában fogyasztási függvényt. Ez a függvény olyan, hogy minden pontban kielégíti a költségvetés egyenletét és biztosítja, hogy életpályánk egészére nézve a lehető legtöbb hasznosságot hozzuk ki belőle.

Akit érdekel a dolog kiváló bevezető található a témából a wikipedián.

p.s.: csak még azt nem tudtam kiszámolni vele, hogy meddig érdemes tanulnom és mikor célszerű elkezdenem dolgozni, esetleg elárulná valaki a hasznosság függvényem?!?!?!

Shackleton, Crean és Worlsey első lendületükkel 750 m-es magasságig jutottak, ami elég volt ahhoz, hogy a legrosszabb forgatókönyvet kelljen használniuk: 750 méter magasan csak hegygerinceket, völgyeket, éles szirteket láttak, nyoma sem volt a remélt könnyű terepnek a bálnavadász állomásig. A terveket – amelyeket a Főnök készített – azonnal elfelejtették, és a vészforgatókönyv (ami szintén meg volt alaposan tervezve) lépett életbe. Ezek szerint, amennyiben ilyen komoly kihívás lesz a túra (amit az ad hoc barlangjukban még nem tudhattak), akkor minimális időt tölthetnek csak pihenéssel, hiszen a megerőltetéstől és a hidegtől jó eséllyel egyszerűen nem ébrednek fel arra, hogy megfagynak pihenés közben. Röviden a “mindent egy lapra” módszerrel amíg bírják energiával addig menetelnek.

Egy huzamban 23 órát gyalogoltak, miközben:

• háromszor értek fel egy egy 500 méter körüli hegygerincre, majd ereszkedtek le onnan,
• közel 300 métert csúsztak köteleikből készített “szánkón” egy jeges völgybe lefelé,
• 15 percet álltak mindössze, mikor evett és ivott a csapat minden tagja.

Műholdképen az utolsó túra útvonala

Mikor kezdtek teljesen kimerülni a Főnök pihenőt rendelt el. Egymáshoz bújva a melegedés miatt Crean és Worsley elaludt, de Shackleton ébren maradt. Ennek módja az volt, hogy tudatosan megharapta a nyelvét, így a fájdalom ébren tartotta. Az ébrenlétének az volt a célja, hogy fél óra elteltével felébresztette a csapat többi tagját. Azt hazudta nekik, hogy több, mint két órát aludtak, így most már menniük kell. A hazugság oka az volt, hogy Crean és Worsley pihentebben érezzék magukat, mint amik valójában voltak. “Esélyünk sem volt elérni a bálnavadász állomást, de ezt ők ketten nem tudhatták. Keményen küzdve, hősként akartam, hogy halálra fagyjunk.” – így emlékezett vissza később Shackleton ezekre az órákra. Ezekben az órákban már a három fős csapat elméje kezdett megbomlani, és erőteljes hallucinációk kísérték az útjukat és gondolataikat. Az embertelen küzdelem és az emberi teljesítőképesség máig egyik leginkább felfoghatatlan túlfeszítését részsiker koronázta: 1916. május 20-án kora reggel a három férfi meglátta a Husvik-öböl körül található sziklákon az emberi képződményeket. Ebben az öbölben volt Stromness, az úti céljuk látótávolságon belülre került. Reggel hétkor – miközben a három férfi feje újra kitisztult – mámorító hangot hallottak: gőzkürt hívta munkába a bálnavadászokat. Némán, szó nélkül emelte a lépésszámot a Főnök és csapata. Május 20-án késő délután érték el a bálnavadász állomást, hiszen aznap még megmásztak egy 700 méteres csúcsot, majd pedig az utolsó 1 kilométert rövidítés céljából a derékig a jeges vízben tették meg.

Stromness-be érve az ott játszó gyerekek elszaladtak a három férfi elől, mert egyrészt nem ismerték a nyelvet, amin beszéltek, másrészt szakálluk hosszú volt, hajuk csomókban lógott, mosdatlanok és egy éve ugyanazt a foltos, rongyos ruhát viselték. Az első ember által lakott épületbe bementek, ahol 18 hónap után először láttak az Endurance legénységén kívül más emberi lényt.

“A Főnök a szembe jövő nagydarab és marcona férfi elé rogyott térdre, majd pedig hangosan mondta: a nevem Shackleton, a nevem Sir Ernest Shackleton az Endurance expedíció vezetője vagyok, majd pedig ájultan dőlt el. Az expedíció során először láttam, hogy a Főnök is halandó ember. Mi sírva fakadva álltunk, és zokogtunk. ” – Crean visszaemlékezése.

A Főnököt korábban a Nimrod expedíció után lovaggá ütötték, így világszerte ismerték, főleg a tengeren élő emberek. Másnap a bálnavadász állomás teljes állományát összehívta az állomás vezetője, és felállva, némán emelték poharukat a Főnök csapatára. Ez a legnagyobb elismerés, amit tengerész tengerésznek képes adni, sokkal több, mint kézfogás, vagy bármilyen díj.

A Főnök a vacsora előtt már kereste annak a módját, hogy a közös nyelvet nem beszélő bálnavadászokkal elkezdhesse a társai mentésének kidolgozását. A vacsora alatt már újra tervek, térképek forogtak fejében. Ők hárman már biztonságban voltak, azonban a hátrahagyott társak mibenlétéről csak feltételezései voltak.

cash-flow

Kérem szépen, azóta sikerült részt venni egy megbeszélésen a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztériumban, ahol legalábbis a KEOP 120 és 120/b pályázatok esetében, amennyiben a pályázó egy helyesen összeállított fenntarthatósági táblázatot csatol a leadott anyaghoz, akkor azt fogják figyelembe venni. Nájsz!

A privát véleményem, hogy ezt minden pályázat esetében meg lehet tenni, a megfelelő indoklás kíséretében. Engem abszolút feldob ez a hír

A gerilla nem mai találmány.

Gerilla. Mi jut eszünkbe először erről a kifejezésről? Valami olyan fegyvert viselő fickó, aki nem része a reguláris hadseregeknek, és olyan módszerekkel hajtja végre a feladatait, amelyek teljesen szokatlanok. Néha még konkrét feladati sincsenek, csak küldetése, a feladatok és az eszközök pedig kizárólag az aktuális környezettől és helyzettől függnek.

Bozótruha, terepszínű smink, álruhák, fejkendő, tőrök, kódfejtők stb.

Milyen az az utazó akkor, aki úgy viselkedik, mint egy gerilla?

Kezdjük inkább ott, hogy mivel  lehet meglepni egy átlagos utazót, mivel lehet keresztül húzni a számításait. Pl. késik egy busz, vonat, repülő járat; még sincs szabad hely a szállodában; véletlenül valami többe kerül, mint gondolta, és elfogy a pénze. Ezek amolyan tipikus dolgok, amivel egy nyaralót, üzleti vagy más úton lévő “vándort” csőbe lehet húzni.

Mivel készül egy gerilla utazó, hogy mindezeket kivédje?

Lényegében semmivel. A legkomolyabb fegyvere nyitottsága és rugalmassága. Sehova nem készül szállásfoglalással, előre megbeszélt időpontokkal, berajzolgatott térképekkel. Ez elsőre komoly felkészületlenségnek tűnik, ugyanakkor egy hihetetlen erős (és talán egyszerű) védekezési mechanizmus mindenféle csalódással szemben. Azért egy repülőjegyet érdemes lehet időben lefoglalni, de más talán igazán nem szükséges. A rugalmasság, a kezdeményezőkészség és a nyelvtudás viszont mindent többszörösen kárpótol.

Vegyünk egy példát, mikor teljesen ismeretlenül megérkezünk egy repülőtérre, és sikerült kicsekkolnunk. Valahogy el kéne jutni a városba, ahol tartózkodni akarunk. Egészen egyszerűen a második reptéri dolgozó megkérdezése után, már tudni fogjuk azt, hogy honnan, milyen színű busz és mennyiért visz minket a városba, mondjuk a vasútállomásra. Az állomáson, ha táblák nem mutatják, akkor újabb kérdésünkre kapott válaszként már ott is vagyunk a tourist information pultnál, ahol pillanatok alatt (legyen 10 perc) kapunk térképet a legfontosabb desztinációkkal, szálláshelyek, utcák, üzletek megjelölésével. Még egy kérdés, és már ismerjük a közlekedés rendszerét is. Pár órán belül már egy szálláshelyen vagy kedvező árú kávézóban, étteremben interneten szerzünk további információkat.

Bőven van kit megkérdezni nézelődés közben.

Mi kell ahhoz, hogy ezt elérjük?

1. Sok-sok kérdés, amit olyan embereknek kell feltennünk, akikről úgy véljük, hogy tudnak segíteni. Ez nagyon komoly figyelmet, nyitottságot és türelmet igényel. Meg kell hallgatnunk türelmesen mindenkit, és rengeteg köszönettel tartozunk még azért a segítségért is, ami számunkra talán annyira nem is hasznos.
2. Rugalmasság, aminek segítségével mindig alkalmazkodni tudunk az adott kialakult helyzethez. Természetesen ha ilyen módon szerzett információk alapján közlekedünk és tevékenykedünk, az sok hibalehetőséget rejt. Csak semmi pánik, bármikor késznek kell lennünk beismerni, hogy hibáztunk, újra végiggondolni mindent, és újra kérdezni.
3. Ami pedig fontos: szükség van némi pénzre, de semmiképpen sem többre, mint amennyit amúgy is szánnánk egy ilyen utazásra. Ha jól kérdezünk, azt is megtudjuk, hogy hol kapjuk meg a legolcsóbban vagy a legjobb ár-érték-arányban azt, amit szeretnénk. A helyismeretből származó információk értéke hatalmas.

Azt hiszem, a fent leírtakból némileg körvonalazódik az is, hogy miként járulhat hozzá a gerilla “harcmodor” az üzletember vagy a vállalkozó sikerességéhez.

Kíváncsi vagyok, hogy van-e valakinek egy érdekes “gerilla-sztorija”?

A James Caird legénysége 1916. május 6-án megpillantotta Dél-Georgia szigetét. Hatalmas élmény volt számukra, hiszen eddig apró kis hajójukkal a tomboló jeges tömeggel tarkított tengeren küzdöttek az elérhetetlennek hitt cél eléréséért. A különítmény (illetve ahogy a Főnök később hívta magukat: a Hősök) április 26. óta a háborgó tengeren volt, a James Caird már több helyen is eresztette a vizet, ivóvizük elfogyott, élelmük is már napok óta csak porokból és konzervekből állt. Azonban tapasztalatból tudta a veterán csapat, hogy háborgó tengeren, pengeéles sziklafallal körülvett, szuronyszerű zátonyokkal aláaknázott partot elérni nagyon komoly koncentrációt, tudást igényel, miközben ők már az életükért küzdöttek az éhség és a szomjúság miatt. A Főnök pontosan tudta- fejletlen térkép (az akkori felfedezések még nem érintették a világ ezen részét) birtokában a tengerészek és régi útleírások (amelyeket még meleg és kényelmes otthonában, Angliában olvasott)  elmondásaira támaszkodott, hogy egyetlen útvonal alkalmas Dél-Georgia sziget elérésére, amely során a tajtékzó tengert kell igénybe venniük. A magas és erős hullámok a csónakjukat át kell, hogy “repítsék” a zátonyok felett, miközben a sziklaszirteket és természetesen a felborulást pedig el kell kerülni, különben azonnal meghalnak. A Főnök állt a James Caird elejében, és a vitorlákkal foglalkozott, Worsley kormányzott, miközben a többiek a csónak aljába feküdtek, hogy a súlypont maximálisan alacsonyan legyen. Shackleton és Worsley kézjelekkel és egymás mozdulatainak lekövetésével közel 3 napos állandó koordinációval a pengeéles sziklaszirtek közelébe juttatták épségben a csónakot. Igazából beszéd nem hangzott el, hiszen a háborgó tengeren nem lehetett volna hallani.

“Az Isten vagy az Istenek a kegyeikbe fogadtak minket, mert egy hatalmas hullám méterekkel egy sziklatömb mellé vágta a James Cairdot, azonban ahelyett, hogy a magatehetetlen hajónk szétroncsolódott volna, mi pedig azonnal meghaltunk volna, a hajó egy kavicságyba landolt, ahol mintha mocsárba ragadt volna, ott maradt. Hosszú órák és napok kimerítő munkáját a természet egy mozdulattal hálálta meg, hiszen egy csapásra csónakunk és legénysége szilárd talajon találta magát: a Dél-Georgia szigetén” – a Főnök.

A barátságtalan Dél-Georgia

1916. május 10-én a különítmény elérte Dél-Georgia szigetét, azonban pontosan átellenben a céljukhoz képest. Vincent és McNeish teljesen lerobbant egészségi állapotba kerültek mire a különítmény elérte Dél-Georgia-t. Karjaik, hátuk és lábaik felhólyagosodtak a sós víztől, szemeiket és arcukat kikezdte a szél, emésztésük felborult. A csapat egy nagyon apró barlangszerű vájatba húzta meg magát, ahol minden ruhájukat megszárították, készleteiket összesítették, és nekiláttak kitalálni, hogy merre és hogyan tovább: szakszerű tervezés újra. Worsley már másnap pontos számokkal szolgált a kis csapatnak: légvonalban 32 km-t kell megtenni egy teljesen ismeretlen domborzatú vidéken a Husvik állomásig. A Főnök azonnal nekilátott a pontos terv kidolgozásának: Vincent és McNeish marad az ad hoc állomáson, hiszen állapotuk válságosra fordult (folyamatos hasmenés és hányingerrel egybekötött köhögés), McCarthynak pedig az ő ellátásukról kell gondoskodni. A Főnök, Worsley és Crean pedig gyalogosan nekiindulnak az ismeretlennek, hogy elérjék a Stromness-öblöt. “Mindjárt láttam, hogy három ember teljes felszereléssel nem fog tudni megbirkózni a sziget hófedte belsejével, a glecscserek és havas csúcsok között. Elhatároztuk, hogy a hálózsákokat hátrahagyjuk és igen könnyű fölszereléssel vágunk neki az útnak hárman. Felszerelésünk a következők szerint alakult:

• Primus láma tele olajjal,
• kétszersültek,
• 48 szál gyufa,
• ácsszekerce (jégcsákány híján),
• kis főzőkészülék,
• hegymászókötél.

A három férfi 1916. május 17-én hajnalban nekiindult a gyalogtúrának, amely esetében csak egy biztos volt számukra: ha nem érik el a bálnavadász állomást, akkor nemcsak ők hárman, hanem az Endurance teljes legénysége elbukott, és soha nem jut haza élve.

Ezeken a napsütéses, de hűvös őszi napokon szívesen gondolok vissza a meleg, vízparti nyárra, amikor igazán kellemes élmény volt az evezés bármelyik hazai nyílt vízen (legrosszabb esetben is langyos víz fröccsent az arcomba, vagy esetleg a nap sütött túl). Gondolom jó páran Ti is eveztetek már különböző vízi alkalmatosságokkal, az úszógumitól elkezdve, a műanyagkrokodilon át az indiánkenuig bármivel. Pihenés alatt nem szeret az ember kapkodni, csak szép, lassan, komótosan halad, ringatózik a vízen. Általában! Nekem legalábbis el-elkezdte egy idő után furdalni az oldalam a kíváncsiság, milyen gyorsan is lehet szelni a habokat az adott ladikkal? Elkezdtem próbálkozni, húztam gyorsabban, meg erősebben, aztán végül csak-csak sikerült is fokozni a tempón, de könnyű biztos nem volt!

Egyszer aztán úgy alakult, hogy egy kétszemélyes kenuval szálltunk vízre, ketten. Induláskor kicsit szokni kellett a közös ritmust, de egész rövid idő alatt sikerült egy igen jó tempót felvenni. Sőt! Kezdtem úgy érezni, hogy a korábbi legsebesebb tempómnál, mintha gyorsabban haladnánk, ráadásul kisebb erőfeszítéssel!

Kérdés: mik a kulcstényezők egy kétpárevezős minél gyorsabb célba éréséhez?

Keresgélésre: Illúzió vagy tény, hogy ketten egy hajóban gyorsabban lehet haladni, mint egyedül? (Első megfejtőnket sörkuponnal jutalmazzuk, tényadatokat várunk!:))

Ilyenek a kecskerí-mekk...

Konferenciában zajlik a hívás,hallani mindent néha kihívás, telik az idő fontos a fókusz, nem mindegy hogy kolbász vagy épp kókusz! Napirendi pontból adódott vagy hat-nyolc, kitérőként néha pár buta rímmel flancolsz, nem ez az amitől a munka gyorsan halad, füled kritikára az elzáró falad. Átjut, sért de megérted, “rabolsz időt, az enyémet!!!” “Meg az enyém és engem is fárasztasz”, inkább a melóra tedd azt az energiát, mi az agyadat hatja át, hónap végén is vehess egy Milkát! Jutalom a csoki, ki e varázsszót mondja ki, bölcsebb mint egyszerre három nagypapi! Dolgozz te is itt van egy fejezet, elemezzé’ gyorsan piaci környezet! Pénzügyi mutatók, mozognak a változók, dolgozni akaró sereg munkavállalók! Fogynak a pontok, még valamit mondok, a lista rövidül, de adódnak még gondok! Telik az idő, mindjárt kilenc, pótvacsira egyzsömlét az arcba  bekensz, feladattal telik a “vircsuöl” kredenc.

Fél tíz is eljött, a hangulat már döglött, még egy kis apróság az eszünkbe ötlött! Megrendelés oké, saját marketing, na az újra kié?  Nyomtatványbolt, gyorsnyomda, két bejegyzés a  blogra: hangsúly kerülhet a gondodra: Meló pörög este, kinek fáradt a teste, maradhat-e rest,-e? Potyautas nem haver, csapatmunka, na az kell!!! Véget ér az értekezlet, az este értéke ez lett: Feladatok szétosztva, melóra ráhangolva, még két óra folytatás, gépelés és számolás, lesz még ihlet: rímrakás!!!!

Az Y generáció tagjai vagyunk mindannyian a cégben. Ez sok mindent megmagyaráz, és sok mindent nem. A napi életmódunkra a 40-es generációtól felfelé (tehát a délutánosok) értetlenül tekintenek. Futunk, rohanunk, beszélünk, nincs munkaidőnk, lógunk a neten, nem vagyunk házasok, mindenhol lakunk, nincs saját házunk, és imádjuk amit csinálunk. Két kanállal éljük az életet: károsan, egészségesen, sikeresen, sokféleképpen egyaránt.

Sok kortársunk néz ránk nap, mint nap értetlenül, hogy mi a frászt akarunk mi egy induló vállalkozással? Ott van az egyetemen felrajzolt “ragyogó” és sokak szerint egyetlen karrier és életpálya:

“Töltsd meg az önéletrajzodat, tudj angolul, add el magad, menj el egy multihoz, vagy ülj be az államigazgatásba. Ha (talán, lehet, esetleg) 40 évesen már meguntad, akkor majd a már meglévő kapcsolati hálódból indítasz egy vállalkozást, ami az akkori barátaid által “leejtett” munkákból, tisztviselőknek visszajuttatott “jutalékból”, keresztbeszámlázással még gazdagabbá és elégedettebbé fog tenni.”

Cél

A Crudus tagjaiként mi mást gondolunk életképes élet és karrierpályának. Nincs biztos munkahelyünk, nincs nettó és fix 160 000 Forintos havi fizetésünk, nincs csili-vili céges autónk, nem tudunk hosszan diskurálni fennkölten céges szokásokról. Ezek helyett nálunk előfordul, hogy havi 80 000 Forintot keresünk, van hogy 300 000-et, nem kell a főnökre csábosan vagy csávósan pislogni, hogy A1-ről A2 szintre lépjünk, hanem egyszerűen csak jobbakká, profibbakká válunk a tapasztalatunk, többlettudásunk vagyis a munkánk által. A táppénz helyett mi tudatos pihenéseket és regenerálódást tartunk, amit előre tervezünk, megbeszélünk egymással. A napi munkamennyiségünk nem órában mérhető, hanem árbevételben, hiszen a túlórát és a bénázást az ügyfél nem fizeti meg.

Egy drog a sok közül...

Szabadok vagyunk a szó nem költői értelmében, hanem a kötöttségek tekintetében. Ez a szabadság azonban nagyon drága, mert hasonlóan az élsportolóhoz, addig kell felépíteni az egzisztenciánkat, amíg azt bírjuk szuflával, vagyis amíg bírjuk égetni a gyertyánkat. Mert mint azt az elején említettem, a pénz ahhoz kell, hogy kv-t, cigit és egyéb függőséget jelentő legális szenvedélyeinket (bicikli, nő, színház, stb) kiéljük (drogok), a drogok kellenek a profi, jól megfizetett, értékteremtő munkához (excelek), és az excelekkel pedig lehet elölről kezdeni az egészet. Ha pedig ügyes (és nem szerencsés, az más) vagy, akkor minőségben és mennyiségben is fejlődsz percről percre “pénz, drog és excelek” tekintetében.

A fenti szöveget Shackleton jegyezte le, azonban eddig még sok kihívást kell teljesítenie az Endurance legénységének, illetve hőseinek. Hogy mikor jegyezte le a fentieket a Főnök? Hol is tart az expedíció pontosan? Merüljünk el a legénységgel együtt.

Az Endurance legénysége 1916. április 15-én emberfeletti teljesítménnyel elérte az Elefánt-szigetet. A legénység fizikálisan teljesen leromlott állapotban volt. A Főnök azonban tudta, újra útnak kell indulni, hogy segítséget szerezzenek. Csapat teljes legénysége már képtelen volt együtt útra kelni, így a Főnök kiválasztotta azokat, akik az újabb elképesztő útra kísérik őt. Hosszú órákat töltött Shackleton a megfelelő emberek kiválasztásának tervezésével. Végül öt embert választott ki:

• Frank Worsley (kapitány): kiváló navigátor,
• Timothy McCarthy: matróz,
• Thomas Crean (másodtiszt): megfontolt személyiség, Wild után a leginkább terhelhető csapattag,
• Harry McNeish (ács) és John Vincent (matróz): a legénység két bajkeverője, akiket a kritikus állapotú Elefánt-szigeteki táborban nem kívánt a Főnök ott hagyni, nehogy negatív hangulatot szítsanak. Tudatosan tartotta maga mellett a problémás embereket az expedíció során.

A kiválasztás után a Főnök leültette az expedíció minden tagját, és térképen, számokkal (szükséges felszerelés és élelmiszer), adatokkal (1500 km evezés), lehetőségekkel (James Caird elvileg technikailag képtelen erre a teljesítményre)  együtt aprólékosan elmagyarázta mindenkinek, hogy ők hova, miért mennek, miért hagyják magukra a többieket.

“A Főnök érzelem nélkül beszélt, mindenkinek a szemei közé nézett. Soha nem éreztük ennyire hidegnek, ennyire gépszerűnek. Képtelenek voltunk felfogni, hogy miért hiszik el, hogy élve megtehetik a csónakutat is egyáltalán. ” – Macklin (hajóorvos).

Shackleton a csónakúthoz és a következő gyalogúthoz (Dél-Georgia szigeten a stromnessi bálnavadász állomás eléréséhez 278 km gyalogtúra szükséges) minden kelléket összeszedett: húspor, diós eledel, 300 kétszersült, kockacukor, tejpor, egy doboz leveskocka, 100 liter víz, valamint 50 kg jég további vízkészletnek.

1916. április 24.: az Endurance legénysége szétválik

A James Caird 1916. április 24-én délben kihajózott az Elefánt-szigetről. Shackleton így írta le a szívbe markoló látványt: “Azok, akik hátramaradtak, szánalmas kis csapatot alkottak a parton, mögöttük a sziget nyomasztóan magas sziklái meredeztek, lábukat tengervíz nyaldosta, de ők lelkesen integettek és éljeneztek. “.

Azon a délutánon, ott lenn a parton többen is azt gondolták, most látták utoljára a vezetőjüket. A Főnök pedig bár mindig is bízott a saját képességeiben, attól félt, mire visszatér (mert vissza akart térni), már nem mindenkit talál életben.

Jól tette a Főnök, hogy elhagyta a csapatát? Érdemes lett volna várni? Ti mit tettetek volna? A legjobb embereket vitte magával?